- Lehetunk tobbek egymasnak, mint agynemu akrobatak? - kerdezi Popkens.
Igen, onnantol jott ra, hogy tenyleg szeret. Most mar tudom. Ismet erzem a bore
illatat, azt a vadito feromon rohamot amit eloidezett bennem. Mint most is. Felallt
a farkam. Kanossa tett csak a gondolat, hogy erezhettem nehany masodpercig a
boret. Szunet.
- Csak egy illuzo vagyunk egymasnak, nem tunt fel? De te mas vagy mint a tobbiek.
Te ember vagy - valaszoltam.
Erzem ahogy a nyakamba szuszog. Utalom barki is csinalja, de o meg szuszogni
is macsosan tudott. Atolel. Vastag bicepsze alatt csenevesznek erzem magam. Biz-
tonsag. Igen, ezt biztosan megkaphatom tole. De akarom-e? Tul szovevenyes az
o elete & az enyem is. Bal keze a nyakam alatt. Erzem az alkarjan a boret. Min-
dent. Ketsegtelen: akarom ezt az embert. Mindez tortent a elso beszelgetes
elott. Hulye voltam, belatom. Akkor kellett volna csak annyit mondanom: Igen.